lóbox - boxing day

Már megint nem értem. Azt, hogy mi van. Az emberek, akik azon örömködnek, hogy telik az idő? Vagy min? Jó, értem, örül. De most tényleg minek örül? Felnőtt, meg okos, meg szép és kopasz, na akkor dínom-dánom. Nekem meg se kép, se hang. Hogy, akkor most mi van? Szóval jó, én értem, én vagyok a hülye, de akkor is. Mert én ezt az egész telés-múlást valami nagyon búfakasztó, kesergős, tragikus dolognak találom. Inkább megijeszt, de nagyon ám. Múltkor az ijesztet ly-os jével írtam. Pont ezért. Nálam nem telik, vagy nem múlik, vagy mi van. No megint a kérdés, origó van hoppácska. Azért írtam úgy, mert nem tudok hejesen írni. Ami meg azért van, mert nem is akarok. Mert ez olyan kis luxus. Hogy nekem nem is kell. Nem azért mert van ellenőrző-program a gépen, hanem mert megtehetem. Nekem még jól áll úgymond. Amikor már nem, na akkor jön a sírás-rívás. Addig szipogás van. És már megint itt egy logikai csavar, vagy pirulett. Pirula, kapszula, diligramm. Nekem nem, nekem pont fordítva, nekem kívülről van a bélés, a töltelék meg nem téma. Én inkább otthon gubbasztanék – teszem is – és az ó szent melancholia és fűszerszámozott theatromok oltárán áldozgatnék. Kataton giccs, mér’ nem szép? Ezek a sájni hepi pípölök amúgy meg csak szívogatják a fogukat. Sárgult bizony, hát ezt beszopták. Pusztulás és progresszió egy sztrádán hasítanak. Szép, de szép. Aki könnyel földre szült, csókokkal bár, de ringbe is küld. A küzdősportok a vesszőparipáim.

Gondolj, gondolj, gondolj arra…

…hogy úgy dőlt össze minden, mintha omlani akarna. Csak ez a múlt. Meg a régmúlt. Past simple, past perfect. A múlt nem is egyszerű. A receptív szervek gondolom mindig múltat dolgoznak föl. Így a logikus, így tűnik logikusnak. Mit dolgozhatnék föl a jövőn. Elvégre nem vagyok orákulum. Így marad ez a köd-káosz dolog. Hogy mi volt. Amiből persze nem következik az, hogy mi van. A mi lesz meg pláne. De volt. Na ez már biztos. Főleg ha dokumentálva is van. Örülünk, vagy mi. Ezt hívom én celluloid-addikciónak. Jé ha látom, akkor van. Ha hallom, akkor van. Illetve volt és hoppá, most, hogy látom, most is van. Ott egy fickó a képen. Ez a geci-formáció, ez én vagyok. Épp nem káromkodtam, csak a genetikáról beszélek. Nézem és hát beszarás, de annak a csávónak pont olyan a szája ott, 30 évvel ezelőtt, mint nekem most. Illetve a fogai is. Ja, apám az. És büszke is persze. Mármint én. Rá. Na igen, mert pakolgatjuk a múlt szeletkéit egymás mellé. Tortapapír, tortakés. A szépen becsomagolt, a tekercs, meg az oszlás-foszlás. Én itt ülök, abban a városban. Hull, meg hamu, meg mamu. Meg a kard éle is csillan, wuxia van. Égetett hullámok. Ilyenkor szép elkezdeni ráncigálni, cibálni a zsigereket, hogy igen, igen, ez az egész gubancos, összecsomósodott, csirizes valami ez tulajdonképpen valami teleologikus, párhuzamos, égbekiáltó nagy baszás. Az hát. Ennyi. Hogy tipródjon az a szerencsétlen barom, pislogjon, nézdegéljen körbe és ha nagyon anyaszomorító kedvében van értekezzen az asztalról, vagy a klaviatúráról. Hogy a priori ő most üti ezeket a kurva billentyűket, vagy már rég kiszállt belőle a szellet. Esetleg kicsike szárnyak voltak azon az ő saruján, amik szépen iderepítették, kaviárlopó tolvajistenség, az vagyok inkább. Ó az androgün szellem. És robog a HÉV. És mindent bokrok és mindent ablakok mögül látunk csupán. És ez nem fed, nem rejt el semmit. Nem kísérteties, nem megfogható. Kezüknél, lábuknál fogva ráncigáljuk ezeket a szakrális marionettbábukat. Átlátszóak a stigmáik, így volt, hát persze. AIDS is a weapon of mass destruction. Péppé verjük, kifolyik belőle 30 liter művér és akkor az én lelkem meg vala fogva és az szívem nem vala kőbül. Amikor azt mondom: emlékezem. Akkor csak egy gömb van és csak egy emberöltő. És a kép olyan barnult-sárgult diólikőrbe mártogatott valami. Tehát az agyam úgy működik, mint egy tekercs. Befűzöm, lejátszom. Kifűzöm, kihányom. Pedig tudom, hogy van ez az emlékem. Tudtam, volna, ha. Szóval üldögél egy hintaszékben egy ősz fickó, és van fehér kutyája, meg kövér fekete macskája. Alszik. De ezen a kibaszottul archivált fotográfián ő meg van halva, és úgy van fényképezve az egész, hogy a nagyon polgári enteriőr beszippant. Agyi vákum, ami a valóságból kiporszívózza a tudatom. Ami kéne, ha volna. Tehát nincs, a keresgélést baszhatom rég. Intertextualitás folyik az ereimben, barokk barikolt bor a torkomon le. Gyomorsav, kénhidrogén, leköpdösöttnek látszó Audi. Itt a vége, fuss el véle, kösz, hogy van a halál. Ez a mese fekete mese.

fordulat, felismerés, arisztotelész

mostanában az égből bombaként potyogó tantuszok pörköltet csinálnak az agyamból. mindenesetre katzenjammerológus leszek. miért? nemcsak azért mert nagy fáknak nagy árnyéka van, ó nem. inkább úgy fogalmazhatnám ezt meg, hogy nemcsak feltételezhető, de úgymond, van. mert érdemes. bizonyíték nem ígéret és mindössze két kétségbevonhatatlan forrást idéznék:

"És mit csináljon az egyszeri szovjetember, ha csákánnyal a fejében ébred?"

Lev Trockij, permanens forradalmár

"Jók a receptek, de én inkább a dinamitban hiszek."

Matuska Szilveszter, hídember


hát így. ész, erő és oly szent akarat.

bleeding blue(s)

Valamit reprezentálok. Egy kifeszített kék nyakkendőt, vagy a selyemzsinóron függő mindenséget. Fallikus szimbólum az űr is. A fejberúgott a fehér vászon fölé hajol. Így készül az orr-vér-festmény. Csepp(kő)-kép(ződmény). Az alvadás színeváltozása. Mit reprezentál? Mi a jelenség? Mi a lényeg? Az elszenvedett, vagy az elkövetett rúgás feszül kíméletlenül a kiállítóterem falára? Konstruktív-konstruált fehér négyzet kozmosz-káoszában vérzem. Végül úgyis minden hiába: a tévedhetetlen bal láb az igazi fenomén.

still life

Elérhetetlen közelségbe került, mint azok a párhuzamosan futó egyenesek. Mint az üvegfalon keresztül csókolózó szerelmesek. A párhuzamos a tiltás szimbolikájának formája. Mint a rövidtávfutó, aki nem léphet a pályákat elválasztó fehér vonalra. Nem a közelítés vagy az érintkezés tilalma ez. A szigorú, tömbszerű rendbe zárt formák, vonalak és a sokszoros lassításban kikockázott képsorok szabálykönyve. Párhuzamos síneken futunk, a keresztutak legfeljebb country-zenészek ihletőforrásai. A világ rendszerezett, hideg, haldokló csendélet-metropolis.

fúga és zaj

A posztmodern absztraháló hajlama a könnyűzenében végtelenül konkrét formát ölt. Az érzések, indulatok nemcsak zenében, hangszerek által, hanem egy nagyon is egyértelmű szövegkontextusban fejeződnek ki. Nem szimbolikus/allegorikus, sőt a legtöbb esetben nem is költői ez a nyelvezet. Nem dialogikus, így végső soron nem is kommunikatív. A pop-cult ikonok sajátosan egyirányú társalgást folytatnak közönségükkel, a sok esetben egyéni értelmezésre egyáltalán nem szoruló szövegvilág pedig egyneműsíti a hallgatóságot.

dream theater chaos in motion tour

 

A filmtörténet tanulásának túlhűtött krízise a.k.a. the underestimated challenge

And then you just drink your daily deadly coffee. You know it’s the DDC project, just in case. Fake messiah. It’s like the kick of a horse in the head. And the damn fuckin’ horseshoe stays in you brain. When it’s over, you’re wretched. And it’s over in a pretty short time. Sitting on a balkon, looking at your half burnt cigarette. A sip of sorry and you feel like your head is gonna fall. So it does. No way, no reason, you simply can’t have another one of that. So you try cold water, try jumpin’ around like an idiot. No use, but at that moment you’re not even seeking the benefits of what you’re doing. Into the nothingness. We decay. The day is never over. Or at least never will you realise it. Structure lost. Seek structure. Seek and destroy. I’m fed up with symmetry. Passiance. It’s very relaxing. You must first just listen: don’t waste your time on worthless hate and contradiction. Don’t you. The dead souls of Germany, well you never know what hits you. Imitation of life. My dear, thank you for the wonderful translation. I’m bleeding on the ground. My soul is frozen. My heart makes a desperate sound. Those wings are broken. Dark footprints on my back. And an army of scars around. I’m falling from my track. I’m one with the bloody crowd. Can’t you hear the terrible scream of silence filling your world? No future. Don’t dream sweetheart. Doesn’t this remind you of something very certain? We all live in a yellow submarine. Shape shift. Kinetic energy. Where the green ants dream. Bitter tears. Peace and menthol in never ending glorious wounds. The inability to mourn. The Oedipal Riddle. 0 hour 9 a.m. Political establishment. Hope is gone, you’ve lost your way somewhere back in a future uncertain.

we are the enemies of reality

Absinthe-íz a szájban, toi-toi szag az orrban. There is no stronger drug than reality. A jók győzelme az én bukásom. Ha elbukom mégis jó volnék? Vagy Traszümakhosz mégis csalhatatlan volna? Valahonnan hiányzik egy megalapozó beállítás. Az idő meg csak röhög. Minden jó, amit megérdemeltünk. Másnap. És a harc. Görcsös, fogcsikorgató küzdelem a végtelennel, a határtalannal. Kötelességszerűen tisztelem mindazokat, akik évmilliárdokkal kelnek birokra. Engem már a puszta tudás, az emberiség is feladásra késztet. Nem jó szó a feladás, soha nem is kezdtem el. Pont úgy kezdem el, ahogy végezni szoktam. Nézem, ahogy az arra érdemesek lineáris útvesztőikben haladnak. Mintha a szó maga progressziót fejezne ki, mintha a progresszió nem volna maga is regresszió. Mintha nem negatív formák töltenék ki az üres teret. Megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem. A mintha ül piedesztálra. Legelőször önmagad oldozd fel. Szakrális-rituális életértelmezések. Inkább mámorba-táncba szédülünk. A többes szám nem véletlen, ha már meg nem értett zseni sem vagy, igazán senki vagy. We are the nobodies. Divatos sláger, menő életérzés. Milyen elvetemült világ lehet, ahol a jók az erősebbek? Nem erkölcsi jó minden bizonnyal, a megfoghatatlan, a konvenció elporlad. Hangyák igázzák le az elefántokat. Szellemóriás? Megszállott. Bábkirálynő. Ha egy fémes nyikorgásról azt hiszed játszótér, az talán még az idealizmus maradéka. Közhelyes szólamok: sohamár. Deconstruction. Patkányok esznek itt nyálkás hernyókat. A semmi a norma ellen. Testetlen valami, amit senki nem érthet. A lélekrágta hús éneke. Tépd ki a nyelved, józanodj. Ellenség vagyok. Pedig még ez is hitbéli aktus: elhinni, hogy nincs értelme. Úgyis elrobog majd az életünk, először szemből, aztán meg farba.