Gondolj, gondolj, gondolj arra…

…hogy úgy dőlt össze minden, mintha omlani akarna. Csak ez a múlt. Meg a régmúlt. Past simple, past perfect. A múlt nem is egyszerű. A receptív szervek gondolom mindig múltat dolgoznak föl. Így a logikus, így tűnik logikusnak. Mit dolgozhatnék föl a jövőn. Elvégre nem vagyok orákulum. Így marad ez a köd-káosz dolog. Hogy mi volt. Amiből persze nem következik az, hogy mi van. A mi lesz meg pláne. De volt. Na ez már biztos. Főleg ha dokumentálva is van. Örülünk, vagy mi. Ezt hívom én celluloid-addikciónak. Jé ha látom, akkor van. Ha hallom, akkor van. Illetve volt és hoppá, most, hogy látom, most is van. Ott egy fickó a képen. Ez a geci-formáció, ez én vagyok. Épp nem káromkodtam, csak a genetikáról beszélek. Nézem és hát beszarás, de annak a csávónak pont olyan a szája ott, 30 évvel ezelőtt, mint nekem most. Illetve a fogai is. Ja, apám az. És büszke is persze. Mármint én. Rá. Na igen, mert pakolgatjuk a múlt szeletkéit egymás mellé. Tortapapír, tortakés. A szépen becsomagolt, a tekercs, meg az oszlás-foszlás. Én itt ülök, abban a városban. Hull, meg hamu, meg mamu. Meg a kard éle is csillan, wuxia van. Égetett hullámok. Ilyenkor szép elkezdeni ráncigálni, cibálni a zsigereket, hogy igen, igen, ez az egész gubancos, összecsomósodott, csirizes valami ez tulajdonképpen valami teleologikus, párhuzamos, égbekiáltó nagy baszás. Az hát. Ennyi. Hogy tipródjon az a szerencsétlen barom, pislogjon, nézdegéljen körbe és ha nagyon anyaszomorító kedvében van értekezzen az asztalról, vagy a klaviatúráról. Hogy a priori ő most üti ezeket a kurva billentyűket, vagy már rég kiszállt belőle a szellet. Esetleg kicsike szárnyak voltak azon az ő saruján, amik szépen iderepítették, kaviárlopó tolvajistenség, az vagyok inkább. Ó az androgün szellem. És robog a HÉV. És mindent bokrok és mindent ablakok mögül látunk csupán. És ez nem fed, nem rejt el semmit. Nem kísérteties, nem megfogható. Kezüknél, lábuknál fogva ráncigáljuk ezeket a szakrális marionettbábukat. Átlátszóak a stigmáik, így volt, hát persze. AIDS is a weapon of mass destruction. Péppé verjük, kifolyik belőle 30 liter művér és akkor az én lelkem meg vala fogva és az szívem nem vala kőbül. Amikor azt mondom: emlékezem. Akkor csak egy gömb van és csak egy emberöltő. És a kép olyan barnult-sárgult diólikőrbe mártogatott valami. Tehát az agyam úgy működik, mint egy tekercs. Befűzöm, lejátszom. Kifűzöm, kihányom. Pedig tudom, hogy van ez az emlékem. Tudtam, volna, ha. Szóval üldögél egy hintaszékben egy ősz fickó, és van fehér kutyája, meg kövér fekete macskája. Alszik. De ezen a kibaszottul archivált fotográfián ő meg van halva, és úgy van fényképezve az egész, hogy a nagyon polgári enteriőr beszippant. Agyi vákum, ami a valóságból kiporszívózza a tudatom. Ami kéne, ha volna. Tehát nincs, a keresgélést baszhatom rég. Intertextualitás folyik az ereimben, barokk barikolt bor a torkomon le. Gyomorsav, kénhidrogén, leköpdösöttnek látszó Audi. Itt a vége, fuss el véle, kösz, hogy van a halál. Ez a mese fekete mese.