lóbox - boxing day

Már megint nem értem. Azt, hogy mi van. Az emberek, akik azon örömködnek, hogy telik az idő? Vagy min? Jó, értem, örül. De most tényleg minek örül? Felnőtt, meg okos, meg szép és kopasz, na akkor dínom-dánom. Nekem meg se kép, se hang. Hogy, akkor most mi van? Szóval jó, én értem, én vagyok a hülye, de akkor is. Mert én ezt az egész telés-múlást valami nagyon búfakasztó, kesergős, tragikus dolognak találom. Inkább megijeszt, de nagyon ám. Múltkor az ijesztet ly-os jével írtam. Pont ezért. Nálam nem telik, vagy nem múlik, vagy mi van. No megint a kérdés, origó van hoppácska. Azért írtam úgy, mert nem tudok hejesen írni. Ami meg azért van, mert nem is akarok. Mert ez olyan kis luxus. Hogy nekem nem is kell. Nem azért mert van ellenőrző-program a gépen, hanem mert megtehetem. Nekem még jól áll úgymond. Amikor már nem, na akkor jön a sírás-rívás. Addig szipogás van. És már megint itt egy logikai csavar, vagy pirulett. Pirula, kapszula, diligramm. Nekem nem, nekem pont fordítva, nekem kívülről van a bélés, a töltelék meg nem téma. Én inkább otthon gubbasztanék – teszem is – és az ó szent melancholia és fűszerszámozott theatromok oltárán áldozgatnék. Kataton giccs, mér’ nem szép? Ezek a sájni hepi pípölök amúgy meg csak szívogatják a fogukat. Sárgult bizony, hát ezt beszopták. Pusztulás és progresszió egy sztrádán hasítanak. Szép, de szép. Aki könnyel földre szült, csókokkal bár, de ringbe is küld. A küzdősportok a vesszőparipáim.

Gondolj, gondolj, gondolj arra…

…hogy úgy dőlt össze minden, mintha omlani akarna. Csak ez a múlt. Meg a régmúlt. Past simple, past perfect. A múlt nem is egyszerű. A receptív szervek gondolom mindig múltat dolgoznak föl. Így a logikus, így tűnik logikusnak. Mit dolgozhatnék föl a jövőn. Elvégre nem vagyok orákulum. Így marad ez a köd-káosz dolog. Hogy mi volt. Amiből persze nem következik az, hogy mi van. A mi lesz meg pláne. De volt. Na ez már biztos. Főleg ha dokumentálva is van. Örülünk, vagy mi. Ezt hívom én celluloid-addikciónak. Jé ha látom, akkor van. Ha hallom, akkor van. Illetve volt és hoppá, most, hogy látom, most is van. Ott egy fickó a képen. Ez a geci-formáció, ez én vagyok. Épp nem káromkodtam, csak a genetikáról beszélek. Nézem és hát beszarás, de annak a csávónak pont olyan a szája ott, 30 évvel ezelőtt, mint nekem most. Illetve a fogai is. Ja, apám az. És büszke is persze. Mármint én. Rá. Na igen, mert pakolgatjuk a múlt szeletkéit egymás mellé. Tortapapír, tortakés. A szépen becsomagolt, a tekercs, meg az oszlás-foszlás. Én itt ülök, abban a városban. Hull, meg hamu, meg mamu. Meg a kard éle is csillan, wuxia van. Égetett hullámok. Ilyenkor szép elkezdeni ráncigálni, cibálni a zsigereket, hogy igen, igen, ez az egész gubancos, összecsomósodott, csirizes valami ez tulajdonképpen valami teleologikus, párhuzamos, égbekiáltó nagy baszás. Az hát. Ennyi. Hogy tipródjon az a szerencsétlen barom, pislogjon, nézdegéljen körbe és ha nagyon anyaszomorító kedvében van értekezzen az asztalról, vagy a klaviatúráról. Hogy a priori ő most üti ezeket a kurva billentyűket, vagy már rég kiszállt belőle a szellet. Esetleg kicsike szárnyak voltak azon az ő saruján, amik szépen iderepítették, kaviárlopó tolvajistenség, az vagyok inkább. Ó az androgün szellem. És robog a HÉV. És mindent bokrok és mindent ablakok mögül látunk csupán. És ez nem fed, nem rejt el semmit. Nem kísérteties, nem megfogható. Kezüknél, lábuknál fogva ráncigáljuk ezeket a szakrális marionettbábukat. Átlátszóak a stigmáik, így volt, hát persze. AIDS is a weapon of mass destruction. Péppé verjük, kifolyik belőle 30 liter művér és akkor az én lelkem meg vala fogva és az szívem nem vala kőbül. Amikor azt mondom: emlékezem. Akkor csak egy gömb van és csak egy emberöltő. És a kép olyan barnult-sárgult diólikőrbe mártogatott valami. Tehát az agyam úgy működik, mint egy tekercs. Befűzöm, lejátszom. Kifűzöm, kihányom. Pedig tudom, hogy van ez az emlékem. Tudtam, volna, ha. Szóval üldögél egy hintaszékben egy ősz fickó, és van fehér kutyája, meg kövér fekete macskája. Alszik. De ezen a kibaszottul archivált fotográfián ő meg van halva, és úgy van fényképezve az egész, hogy a nagyon polgári enteriőr beszippant. Agyi vákum, ami a valóságból kiporszívózza a tudatom. Ami kéne, ha volna. Tehát nincs, a keresgélést baszhatom rég. Intertextualitás folyik az ereimben, barokk barikolt bor a torkomon le. Gyomorsav, kénhidrogén, leköpdösöttnek látszó Audi. Itt a vége, fuss el véle, kösz, hogy van a halál. Ez a mese fekete mese.