Absinthe-íz a szájban, toi-toi szag az orrban. There is no stronger drug than reality. A jók győzelme az én bukásom. Ha elbukom mégis jó volnék? Vagy Traszümakhosz mégis csalhatatlan volna? Valahonnan hiányzik egy megalapozó beállítás. Az idő meg csak röhög. Minden jó, amit megérdemeltünk. Másnap. És a harc. Görcsös, fogcsikorgató küzdelem a végtelennel, a határtalannal. Kötelességszerűen tisztelem mindazokat, akik évmilliárdokkal kelnek birokra. Engem már a puszta tudás, az emberiség is feladásra késztet. Nem jó szó a feladás, soha nem is kezdtem el. Pont úgy kezdem el, ahogy végezni szoktam. Nézem, ahogy az arra érdemesek lineáris útvesztőikben haladnak. Mintha a szó maga progressziót fejezne ki, mintha a progresszió nem volna maga is regresszió. Mintha nem negatív formák töltenék ki az üres teret. Megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem. A mintha ül piedesztálra. Legelőször önmagad oldozd fel. Szakrális-rituális életértelmezések. Inkább mámorba-táncba szédülünk. A többes szám nem véletlen, ha már meg nem értett zseni sem vagy, igazán senki vagy. We are the nobodies. Divatos sláger, menő életérzés. Milyen elvetemült világ lehet, ahol a jók az erősebbek? Nem erkölcsi jó minden bizonnyal, a megfoghatatlan, a konvenció elporlad. Hangyák igázzák le az elefántokat. Szellemóriás? Megszállott. Bábkirálynő. Ha egy fémes nyikorgásról azt hiszed játszótér, az talán még az idealizmus maradéka. Közhelyes szólamok: sohamár. Deconstruction. Patkányok esznek itt nyálkás hernyókat. A semmi a norma ellen. Testetlen valami, amit senki nem érthet. A lélekrágta hús éneke. Tépd ki a nyelved, józanodj. Ellenség vagyok. Pedig még ez is hitbéli aktus: elhinni, hogy nincs értelme. Úgyis elrobog majd az életünk, először szemből, aztán meg farba.
