disintegration

Irtóztatóan pofán baszott. Csak úgy, hogy kicsit szivárogjon a vér az ínyemből, pont mint amikor nő valamelyik (ó immár negyedik) bölcsességfogam. Roots bloody roots (irtózatosan szar szóvicc a foggyökérről). Csak hogy érezzem a savanyút, meg a keserűt (Imre? Bitter?), meg az egzotikusat. Az autenticitását a dolognak. Tattoo you. Néz az ember a kibaszott szemével, és nem lát mást csak esztétikumot. Perfekcionalizmust. Így vágott szeműn, sárgán, uniformizáltan. Minden pont körbejárható pusztán esztétikai definíciókkal. Miközben röhög magán az ember, röhög a barom idegen szavain, amiket maga se ért, aztán egy pillanatra nem veszi észre magát, és már nem röhög, és már el is vesztette magát. Magam adom, megadom magam. Aztán picit döngeti a mellét: csaló vagyok, bevallom, ez önreflexió, boldog vagyok. I misinterpretated the rules. A kicsike disturbing elemet kilöki a szervezetem. Beszívom az életmolekulákat a szilákon keresztül, mint testvérem a kék bálna és nem engedem őket elszivárogni. Ha már csontig rágtam kiokádom. A halálom gyulladt gennyedékeit is kinyomom a szőrtüszőimből. Apám megment, anyám etet, az ökoszisztéma körbezár. Falánk fulladás zabál. Vesztesek vagyunk mindahányan, s az évek szállnak, mint a perc. Néha szédülök a komolyzenétől, pedig nem a neve zavar. Gyönge émelygés, a Műértőtől háborgó gyomor. Melyik szót használta Christian Buddenbrook a bal oldalát gyötrő kínra? Marter? Pein? Qual? Én utóbbira tippelek, de miért nem ír névelőket a szótár? Rajongásomban nem szúrhatom ki a szemem szikével, pedig abban is van valami szép, megható mindenképp, röhejessel vegyítve igazi csípős-savanyú-édes kombó. It’s indie rock and roll to me. Mindig a teljességre törekvés, az egész elillanó pillanata, amikor minden összeáll, mint egy illat. A lebegés, ami talán tényleg az élet elviselhetetlen könnyűsége. A disintegráció elviselhető és elemezhető. A darabokat mintegy detektorral észleled, látod az űrt a hiányzó részecskék helyén és tudsz a nemlétező egészről is. A szilánkosra tört tükörben szemlélődés tipikus pillanata, a torz mosolyokkal és a kihunyt szemekkel. Ha összeáll a kép, jön az unalom. Már Kant is unta az unalmat, a zsidót, meg az árját. Lehet, hogy aludni se tudott szegény, az elejét, meg a végét is unta. Az álom is széttartó és porból van, füst és víz sistergése.

just gettin' older...

mondhatom gyönyörű ez a nap, tekintetemmel szelidítem a hajnalt. ajándék mellyel meglepem: energiaital. a 21-es szám bűvkörében épp ünnepelek. közben mikro-faszságokról regélek, rege-róka rejtem. hej, hogy deltáim a napnak szerepelnek. üres ez nagyon, csekély kedvem setétje mély. olyan mintha hosszútávot futnék. vagy mintha itt lenne a vég: ennyi volt és nem lesz jobb. nem látszom ki az intertextusokból, úgy tűnik magam is csak kollázs vagyok. élmény az öndefiníció hiánya. alulinformált maradok, gyanús dalvég siklik ki vénülő tenyereim közül. 

a történetietleníthetés és megszentségteleníthetelenségének experimentális expozíciója

nem tudok történeteket. mikor olyan szépen ívelnek, mint a parabolák, vagy az antennák, lényeg, hogy fogható legyen. kapcsold ki a tévéd, tedd takarékra az agyad. főzni se nagyon tudok, bár mintha nem ez lett volna szent origóm. a semmi útjai körforgalomszerűek. de én tömegközlekedek inkább, az ismétlésdramaturgiát jobb, ha nem én írom. isten a főrendező, de a dráma sine qua non-ja a kollízió. ritka igénytelen zenék szólnak a fejemben. we are marching to the allmighty jah. rossz király volnék, semmi esetre sem jimmy. nyelvünk nem transzparens, sosem lehetünk biztosak abban, hogy közlendőnk eléri címzettjét. minek hát próbálkozni? könnyű szárnyakon száll a dal, a nihil boldogan lejti káoszkeringőjét. köszönöm jól alszom, se szenvedés, se férgek, testvérek se az igaz, de én se akarhatok mindig mindent. a dekonstrukció a végtelenben minden igényt kielégít, párhuzamosai találkoz(hat)nak.

"The sun's not yellow it's chicken" - robert allen zimmerman hallgatása közben

legyek-e zsidó a büfében? hogyan ékeljem be a melegszendvicsen a sajt és a ketchup közé, hogy felmenőim egy része, meglehet galíciai? poszt-kérdések. posztuláljuk a válaszokat! én mélyen érzek. magam is mélyen vagyok. gonoszul szuper volnék én is? irán maiden. punk's not dead. az igazság a győzelem és győzni harcban kell. and you say, "Impossible" as he hands you a bone. a hármasugró ateizmusa. a szent szardíniáskonzerv nem vicc, posztok posztja, a dobogó legfelső foka. a biszexuális félprostituáltaké a világ, így működik az ökoszisztéma. mélyvízi kultúra, nem múltidőben, a vodkásüveg rég csontszáraz. oh God said to Abraham, "Kill me a son" rituális gyilkosság a szupersztrádán. Abe says, "Man, you must be puttin' me on" csináljunk talk-showt az égőáldozatról! Izsák választhat, hogy Mónika, Klaudia esetleg Gabriella cserélje ki őt a bárányra. the face of meilnda. buta rímek, igazán buta nevek. akasztásom anzixa. Bette Davis zsebrevágott kézzel pillog rám, mindig tudtam, hogy rossz helyen járok. halálom bűn. Einstein legfájóbb illúziója volt, hogy lehet belőle Robin Hood. az operaház fantomja adja föl az utolsó kenetet. then they'll kill him with self-confidence after poisoning him with words.

lóbox - boxing day

Már megint nem értem. Azt, hogy mi van. Az emberek, akik azon örömködnek, hogy telik az idő? Vagy min? Jó, értem, örül. De most tényleg minek örül? Felnőtt, meg okos, meg szép és kopasz, na akkor dínom-dánom. Nekem meg se kép, se hang. Hogy, akkor most mi van? Szóval jó, én értem, én vagyok a hülye, de akkor is. Mert én ezt az egész telés-múlást valami nagyon búfakasztó, kesergős, tragikus dolognak találom. Inkább megijeszt, de nagyon ám. Múltkor az ijesztet ly-os jével írtam. Pont ezért. Nálam nem telik, vagy nem múlik, vagy mi van. No megint a kérdés, origó van hoppácska. Azért írtam úgy, mert nem tudok hejesen írni. Ami meg azért van, mert nem is akarok. Mert ez olyan kis luxus. Hogy nekem nem is kell. Nem azért mert van ellenőrző-program a gépen, hanem mert megtehetem. Nekem még jól áll úgymond. Amikor már nem, na akkor jön a sírás-rívás. Addig szipogás van. És már megint itt egy logikai csavar, vagy pirulett. Pirula, kapszula, diligramm. Nekem nem, nekem pont fordítva, nekem kívülről van a bélés, a töltelék meg nem téma. Én inkább otthon gubbasztanék – teszem is – és az ó szent melancholia és fűszerszámozott theatromok oltárán áldozgatnék. Kataton giccs, mér’ nem szép? Ezek a sájni hepi pípölök amúgy meg csak szívogatják a fogukat. Sárgult bizony, hát ezt beszopták. Pusztulás és progresszió egy sztrádán hasítanak. Szép, de szép. Aki könnyel földre szült, csókokkal bár, de ringbe is küld. A küzdősportok a vesszőparipáim.

Gondolj, gondolj, gondolj arra…

…hogy úgy dőlt össze minden, mintha omlani akarna. Csak ez a múlt. Meg a régmúlt. Past simple, past perfect. A múlt nem is egyszerű. A receptív szervek gondolom mindig múltat dolgoznak föl. Így a logikus, így tűnik logikusnak. Mit dolgozhatnék föl a jövőn. Elvégre nem vagyok orákulum. Így marad ez a köd-káosz dolog. Hogy mi volt. Amiből persze nem következik az, hogy mi van. A mi lesz meg pláne. De volt. Na ez már biztos. Főleg ha dokumentálva is van. Örülünk, vagy mi. Ezt hívom én celluloid-addikciónak. Jé ha látom, akkor van. Ha hallom, akkor van. Illetve volt és hoppá, most, hogy látom, most is van. Ott egy fickó a képen. Ez a geci-formáció, ez én vagyok. Épp nem káromkodtam, csak a genetikáról beszélek. Nézem és hát beszarás, de annak a csávónak pont olyan a szája ott, 30 évvel ezelőtt, mint nekem most. Illetve a fogai is. Ja, apám az. És büszke is persze. Mármint én. Rá. Na igen, mert pakolgatjuk a múlt szeletkéit egymás mellé. Tortapapír, tortakés. A szépen becsomagolt, a tekercs, meg az oszlás-foszlás. Én itt ülök, abban a városban. Hull, meg hamu, meg mamu. Meg a kard éle is csillan, wuxia van. Égetett hullámok. Ilyenkor szép elkezdeni ráncigálni, cibálni a zsigereket, hogy igen, igen, ez az egész gubancos, összecsomósodott, csirizes valami ez tulajdonképpen valami teleologikus, párhuzamos, égbekiáltó nagy baszás. Az hát. Ennyi. Hogy tipródjon az a szerencsétlen barom, pislogjon, nézdegéljen körbe és ha nagyon anyaszomorító kedvében van értekezzen az asztalról, vagy a klaviatúráról. Hogy a priori ő most üti ezeket a kurva billentyűket, vagy már rég kiszállt belőle a szellet. Esetleg kicsike szárnyak voltak azon az ő saruján, amik szépen iderepítették, kaviárlopó tolvajistenség, az vagyok inkább. Ó az androgün szellem. És robog a HÉV. És mindent bokrok és mindent ablakok mögül látunk csupán. És ez nem fed, nem rejt el semmit. Nem kísérteties, nem megfogható. Kezüknél, lábuknál fogva ráncigáljuk ezeket a szakrális marionettbábukat. Átlátszóak a stigmáik, így volt, hát persze. AIDS is a weapon of mass destruction. Péppé verjük, kifolyik belőle 30 liter művér és akkor az én lelkem meg vala fogva és az szívem nem vala kőbül. Amikor azt mondom: emlékezem. Akkor csak egy gömb van és csak egy emberöltő. És a kép olyan barnult-sárgult diólikőrbe mártogatott valami. Tehát az agyam úgy működik, mint egy tekercs. Befűzöm, lejátszom. Kifűzöm, kihányom. Pedig tudom, hogy van ez az emlékem. Tudtam, volna, ha. Szóval üldögél egy hintaszékben egy ősz fickó, és van fehér kutyája, meg kövér fekete macskája. Alszik. De ezen a kibaszottul archivált fotográfián ő meg van halva, és úgy van fényképezve az egész, hogy a nagyon polgári enteriőr beszippant. Agyi vákum, ami a valóságból kiporszívózza a tudatom. Ami kéne, ha volna. Tehát nincs, a keresgélést baszhatom rég. Intertextualitás folyik az ereimben, barokk barikolt bor a torkomon le. Gyomorsav, kénhidrogén, leköpdösöttnek látszó Audi. Itt a vége, fuss el véle, kösz, hogy van a halál. Ez a mese fekete mese.

fordulat, felismerés, arisztotelész

mostanában az égből bombaként potyogó tantuszok pörköltet csinálnak az agyamból. mindenesetre katzenjammerológus leszek. miért? nemcsak azért mert nagy fáknak nagy árnyéka van, ó nem. inkább úgy fogalmazhatnám ezt meg, hogy nemcsak feltételezhető, de úgymond, van. mert érdemes. bizonyíték nem ígéret és mindössze két kétségbevonhatatlan forrást idéznék:

"És mit csináljon az egyszeri szovjetember, ha csákánnyal a fejében ébred?"

Lev Trockij, permanens forradalmár

"Jók a receptek, de én inkább a dinamitban hiszek."

Matuska Szilveszter, hídember


hát így. ész, erő és oly szent akarat.