Irtóztatóan pofán baszott. Csak úgy, hogy kicsit szivárogjon a vér az ínyemből, pont mint amikor nő valamelyik (ó immár negyedik) bölcsességfogam. Roots bloody roots (irtózatosan szar szóvicc a foggyökérről). Csak hogy érezzem a savanyút, meg a keserűt (Imre? Bitter?), meg az egzotikusat. Az autenticitását a dolognak. Tattoo you. Néz az ember a kibaszott szemével, és nem lát mást csak esztétikumot. Perfekcionalizmust. Így vágott szeműn, sárgán, uniformizáltan. Minden pont körbejárható pusztán esztétikai definíciókkal. Miközben röhög magán az ember, röhög a barom idegen szavain, amiket maga se ért, aztán egy pillanatra nem veszi észre magát, és már nem röhög, és már el is vesztette magát. Magam adom, megadom magam. Aztán picit döngeti a mellét: csaló vagyok, bevallom, ez önreflexió, boldog vagyok. I misinterpretated the rules. A kicsike disturbing elemet kilöki a szervezetem. Beszívom az életmolekulákat a szilákon keresztül, mint testvérem a kék bálna és nem engedem őket elszivárogni. Ha már csontig rágtam kiokádom. A halálom gyulladt gennyedékeit is kinyomom a szőrtüszőimből. Apám megment, anyám etet, az ökoszisztéma körbezár. Falánk fulladás zabál. Vesztesek vagyunk mindahányan, s az évek szállnak, mint a perc. Néha szédülök a komolyzenétől, pedig nem a neve zavar. Gyönge émelygés, a Műértőtől háborgó gyomor. Melyik szót használta Christian Buddenbrook a bal oldalát gyötrő kínra? Marter? Pein? Qual? Én utóbbira tippelek, de miért nem ír névelőket a szótár? Rajongásomban nem szúrhatom ki a szemem szikével, pedig abban is van valami szép, megható mindenképp, röhejessel vegyítve igazi csípős-savanyú-édes kombó. It’s indie rock and roll to me. Mindig a teljességre törekvés, az egész elillanó pillanata, amikor minden összeáll, mint egy illat. A lebegés, ami talán tényleg az élet elviselhetetlen könnyűsége. A disintegráció elviselhető és elemezhető. A darabokat mintegy detektorral észleled, látod az űrt a hiányzó részecskék helyén és tudsz a nemlétező egészről is. A szilánkosra tört tükörben szemlélődés tipikus pillanata, a torz mosolyokkal és a kihunyt szemekkel. Ha összeáll a kép, jön az unalom. Már Kant is unta az unalmat, a zsidót, meg az árját. Lehet, hogy aludni se tudott szegény, az elejét, meg a végét is unta. Az álom is széttartó és porból van, füst és víz sistergése.
